A szovjet rendszer kiépülése és a kolhozok működésének kezdeti szakasza Halábor és Badaló községekben

Abstract

A szovjet mezőgazdasági rendszer hatásaként létrejött termelőszövetkezetek kialakítása nem kerülte el Halábor és Badaló községeket sem. A két községben 1948-ban alakultak meg a kolhozok. A levéltári források és szakirodalom segítségével szeretnénk bemutatni a kolhozok történetét és működését 1948-1953 között. Az első fejezetben foglalkoztunk Kárpátalja területének szovjet fennhatóság alá kerülésével, mely 1944 őszén vette kezdetét és 1946. január 22-től a területről, már, mint tipikus szovjet megyéről beszélhetünk, Kárpátontúli terület néven. Szót emeltünk a magyar lakosságot ért kényszermunkáról, amelynek titkos rendeletét 1944. november 12-én hagyták jóvá, amely helybenhagyta a magyar férfilakosság fogolytáborokba való hurcolását, a kollektív bűnösség és büntetés elvére alapozva. A fejezet további részében a sztálini kolhozmodellel foglalkoztunk, illetve a szovjet agrárpolitika sajátosságaival, bemutattuk milyen kollektív gazdaságokat különböztetünk meg. Ezek közül a legelterjedtebb forma az artel volt Kárpátalja területén. Figyelmet fordítottunk a kuláktalanítás folyamatára. A szovjetek a kulákságot, mint társadalmi osztályt fel akarták számolni. Eleinte megengedték nekik a kolhozokba való belépést, majd megkezdődött a kizárásuk, ezután száműzték vagy börtönbe zárták őket, mindenüktől megfosztva. A szakdolgozatban felsorolásra kerültek azok a badalói kulákok, akiket kizártak a kolhoz keretei közül, valamint házaiktól is megfosztották őket. A fejezet végén, a Kárpátalján végbement kolhozosítással foglalkoztunk, az első kolhozok megalakítása, a korszak sajátosságai kerültek bemutatásra. Kárpátalján a kollektivizálás folyamata 1946 és 1950 között ment végbe. A legelső kolhozt 1946-ban hozták létre a területen. A megalakításokat felvilágosító munka előzte meg, a gazdákat a községházára hívatták, majd otthonaikban is zaklatták őket az agitátorok, azt hajtogatva, hogy mennyi előnnyel jár a kolhozba való belépés. Az 1947-ben elvetett tavaszi vetést már nem arathatták le maguknak a gazdák, amit eddig ők birtokoltak most már a kolhoz tulajdonát képezte, földjük, mezőgazdasági eszközeik, állataik felett már nem rendelkezhettek. A második fejezetben a halábori és badalói kolhozok története került bemutatásra az 1948-1950 közötti időszakban. A halábori Makszim Gorkij Kolhozt 1948. július 2-án alapították meg, elnöke Nyíri János volt. A kolhozba való belépés kérvények megírása útján történt, 1948 decemberéig összesen 140 kérvény született. A kérvényben az emberek kifejezték „önkéntes” belépési szándékukat. Az önkéntesség inkább volt kényszer, szívesebben választották a kolhozba való belépést, mint azokat a szankciókat, amelyek azokkal szemben voltak érvényesek, akik nem voltak kolhoztagok. A kolhoz tevékenységét az ellenőrző bizottság koordinálta. Szervezeti felépítésén belül brigádokat és csoportokat különíthetünk el, élükön a brigád-és csoportvezetők álltak, akiknek a munkatevékenység megszervezése és ellenőrzése volt a feladata. 1949-ben történt meg a kolhozban az első szocialista verseny megszervezése, „Harcban a magas termésért az 1949-es mezőgazdasági évben” címszó alatt. A kommunista párt rendelete alapján új mezőgazdasági módszereket vezettek be, úgymint a négyzetes-fészkes kukoricavetés. A jobb termelés elérése érdekében több kolhoztagot küldtek tanfolyamokra, ahol többek között a vetőmagok megvizsgálását sajátíthatták el. Az 1950-es év nehézségeket tartogatott a kolhoznak, emiatt kölcsönöket kellett felvennie és terményt kiosztania előlegként a kolhoztagoknak, mivel nem volt mit enniük. A fejezet további részében a badalói Bulganyin Kolhoz történetének bemutatására tértünk át, amely 1948. december 11-én alakult meg. December 24-ig 317 tag kérte a felvételét a kolhozba, szintén kérvények megírása által. A kolhoz elnöke Kálló Imre volt, őt 1950-ben Petrusz Illés váltotta, a kolhozelnöki pozícióban. Már 1949 márciusában kénytelen volt a kolhoz kölcsönt felvenni az állami banktól, viszont nem kapott elegendő pénzt a kiadásaira. A kolhozgyűlésekre általánosságban jellemző, hogy mindenben „egyetértettek” az emberek a kommunista párt határozataival, a legtöbben félelemből, lehet volt, aki meggyőződésből. Az 1949. június 28-i gyűlésen azonban többen felemelték szavukat, az őszi vetés learatásával kapcsolatban, mivel ez még a kolhoz megalakulása előtt került elvetésre. Az emberek saját maguknak szerették volna learatni a termést, de ezt a kolhoz vezetősége nem engedélyezte és kinyilvánította, hogy a vetés már a kolhoz tulajdonát képezi. A gyűlésen nagy zavargások kezdődtek, olyan felszólalásokkal, mint: „Nem norma kell nekünk, hanem kenyér!”, „A nép nevében szólok, a nép azt mondja, amit mi vettetünk, mi is karajuk learatni!” 1950. május 30-án a kommunista párt rendeletet adott ki a kiskolhozok összevonásáról, aminek keretében 1950 augusztusában a halábori és badalói kolhozokat is összevonták. A harmadik fejezetben a kolhozok összevonásából alakult Makszim Gorkij Kolhoz története kerül bemutatásra 1950 augusztusa és 1953 decembere között. A kolhoz elnöke a badalói Petrusz Illés volt, alelnöke pedig, a halábori születésű Orosz István. 1950. szeptember 12-én tizenhét tagot zártak ki a kolhozból, kulákság vádjával. Ezek a kizárások igazságtalanul zajlottak le, akik módosabbak voltak, esetleg rendelkeztek egy jól működő háztáji gazdasággal, azok kerültek kizárásra, s a kolhoz ezután vagyonukat elkobozta. 1951-ben kötötte meg a kolhoz az első szocialista versenyszerződést a csomai Kujbisev Kolhozzal, a szerződésben ígértek gyakran nem tükrözték a valóságot, mert a megígért feltételeket nem lehetett teljesíteni. 1951. november 10-én rendhagyó kolhozgyűlést tartottak, a Járási Politikai Ügyosztály, valamint a Járási Mezőgazdasági Ügyosztály vezetője is részt vett ezen, ahol a Makszim Gorkij állami okmányt kapott a föld „örökös és ingyenes” használatáról. A gyűlés felszólalásai már egyáltalán nem tükrözték az 1949-es gyűlésen elhangzott felszólalásokat, csak a kommunista párt és Sztálin dicsérete az, ami ezekből kitűnik. Nem is került azután lejegyzésre semmi olyan felszólalás, amiben bírálat szerepelne a szovjet rendszer felé. A vizsgált időszakban nagyon sokat olvasni a jegyzőkönyvekben a kolhozt ért eltulajdonításokról. Állandó ellenőrzéseket tartottak az állatfarmokon, raktárakban, a szántóföldeken, de gyakori volt, hogy a kolhoztagok otthonát is átvizsgálták. Rendszeres volt, hogy a kolhoztagokat lopáson érték, mivel az embereket rákényszerítették a belépésre nem végezték teljes odaadással munkájukat és nem is érdekelte őket a kolhoz vagyonának megőrzése. Mindent hazavittek, amit csak tudtak, hiszen nemrégiben még ezek az eszközök és állatok az ő tulajdonaikat képezték. A Makszim Gorkij Kolhoz a vizsgált időszakig traktorral nem rendelkezett, a beregszászi GTÁ-val álltak szerződésben és onnan küldték a traktorokat a földek felszántására. A kolhozgyűléseket rendszeresen megtartották és a vezetőség megtett mindent, hogy a kolhoz működése gördülékenyen haladjon, de ezt nem mindig sikerült elérniük. A szakdolgozat megírása alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a kolhozok működése 1948 és 1953 között nehézségeket és sikereket is tartogatott. Sikereket értek el az állattenyésztésben, valamint a dohánytermesztésben is, de technikailag a kolhozok nem voltak felszereltek. A kollektív gazdaság biztos munkahelyet jelentett a falvak lakosainak, bár több alkalommal kényszerültek rá a kolhozok hitelek felvételére, mert nem tudták fedezni költségeiket. A kolhoztagokban megmaradt az a tudat, hogy a kényszerűség vitte rá őket a belépésre. A közös tulajdon érdektelenné tette az embereket az eredményességben, egyéni érdekeltség nélkül pedig nem lehetett szó fejlődő mezőgazdaságról.