Kelet-közép-európai fővárosok vízparti megújulása Budapest, Belgrád és Kijev példáján

Abstract

A legtöbb városnak van valamilyen kapcsolata a vízzel, a part hasznosítása az esetek jelentős részében a településsel egykorú. Míg az ipari forradalom előtt a város és vízpartja sok szálon fonódott össze, az indusztriális városok létrejöttével ez a kapcsolat gyengült, a kikötői ipar létesítményei kiszorították a korábbi sokszínűséget. A posztindusztriális város létrejöttével, a vízparti megújulással a kötelék ismét erősödni látszik (Dijk–Pinheiro 2003). A kikötők és vízparti ipari zónák hanyatlása az 1960–70-es években kezdődött az észak-atlanti térségben. Ehhez a hagyományos ipari termelés kiszorulása mellett az is hozzájárult, hogy a hatékonyabb konténeres szállítás érdekében új kikötőket építettek a városokon kívül (Hoyle et al. 1988). A hátramaradó, városközpontokhoz közelebbi vízpartok újrafejlesztése először Észak-Amerika egyes városaiban jelent meg. Az 1980-as évekre Európában és más angolszász országokban is felbukkant, majd fokozatosan átterjedt a centrumtérségek kisebb városaira is, az ezredfordulótól pedig a félperifériák, perifériák országaiban is megjelent (Hoyle 2000, Schubert 2011). Jellemzően azonban továbbra is a globális városversenyben kedvező pozícióban levő nagyvárosok a folyamat nyertesei. A szocialista és gyarmati múltú területeken sok esetben még mindig a centrumtérségek évtizedekkel ezelőtti fejlesztési gyakorlatainak másolása zajlik, ami az ottani városi vízpartokat kedvezőtlen irányba viheti.

Abstract. I start the paper with a brief explanation of ʻwaterfront’ and its relation to ʻpost-socialist city’. Then I turn to three CEE capitals to describe some typical features. Budapest is an example of multiple fails of large-scale event-oriented regeneration, due to political and financial reasons. In Belgrade a transnational investor is over-supported by the nation-state. The riversides of Kyiv are captured by the political and economic elite, via hidden expansion.