Közösség a létbiztonság peremére tolva: a Nagyberegi Egyházközség 1944 és 1948 között

Abstract

A kutatás célja, hogy történeti szempontból feltárja, s végig vezesse hogyan változtatta meg a szovjet csapatok térfoglalása következtében felállt Kárpátontúli Ukrajna átmeneti állama 1944–1946 januárja között, majd a Szovjetunió államhatalma Nagybereg község reformátusainak évszázados rendszerű működő közösségi létét. A téma problematikája abban rejlik, hogy bár immár több mint három évtizede széthullott a szovjet birodalom, azonban a kis közösségekre gyakorolt pusztító hatásainak feltárása csak részlegesen jelenik meg történeti kutatások szintjén. A cikk célkitűzéseinek megfogalmazása (a feladat kitűzése). Kutatásunkban a nagyberegi egyházközség történetének egy meghatározott szeletét mutatjuk be 1944 és 1948 közötti időszakban. Ebből kifolyólag – többek között – a következő kérdésekre kerestük a választ: a) Milyen mélyreható változások kezdődtek el a községben 1944. október 26-án? b) Hogyan hatott a közösségre az ún. háromnapos munkára történő elhurcolás, a málenykij robotra kiadott 0036. számú rendelet? c) Hogyan csapódott le az új államhatalom (Zakarpatszka Ukrajina) szekularizációról szóló 1944. december 5-i dekrétuma a település felekezeti oktatásában? d) Milyen következményeket hozott a közösség létfenntartása szempontjából az 1945. április 20-i egyházi vagyonról kiadott dekrétum? e) Hogyan kényszerítette az egyházi vagyon elkobzása a községet saját anyagi lehetőségeinek legszélsőbb határaira? f) Milyen anyagi teherrel sújtotta őket az újonnan megjelent állami adózás és a kötelező egyházközösségi bejegyzés bevezetése? Módszertani megközelítésünk célja, hogy történeti szempontból, kronológiai rendben – egyben átfogóan és szerteágazóan – mutassuk be a nagyberegi egyházközség szempontjából milyen pusztítást végzett a szovjetesítés az 1944-ig gazdasági önfenntartó kis közösségben. Ebből kifolyólag általános tudományos és speciális történeti módszerek kombinációján alapuló munkát végeztünk. A téma kutatottságának hiányosságai és a megfogalmazott feladatok miatt elsődleges források feltárását tűztük célul, ami főképpen levéltári primer dokumentumokkal történő munkát jelentett, melyek zöme a mai napig publikálatlan állapotban találhatók. Mindemellett korabeli civil feljegyzéseket és az egyházközségi irattár anyagait is felhasználtuk. A tanulmány tudományos újdonsága (az eddig megjelent tudományos munkákhoz képest) abban rejlik, hogy az 1944-ben a vidéket elözönlő szovjet csapatok okozta politikai, gazdasági és társadalmi változásokat szinte csak makrotöténeti megközelítésben, leggyakrabban politikatörténeti szemszögből ismerhetjük meg. A kisebb közösségek – mint jelen esetben a nagyberegi egyházközség belső élete, amelyet csak alulról lehetett érzékelni, s amelyet az egyes egyházközségek éltek meg –, ritkábban kerül kutatási célkeresztbe. Jelen tanulmány pont ezt célozta meg – a mikrotörténeti kutatás sajátosságainak köszönhetően – alulnézeti perspektívából (bottom-up approach) közelíti meg és mutatja be azt, hogyan tolt az új hatalom az egzisztenciális biztonságból a létbiztonság peremére egy felekezeti közösséget. Legfontosabb eredmények és megállapítások. Elmondható, hogy Nagybereg egykori mezőváros múltja magán hordozza a kárpátaljai magyar közösségek 1944 után érintő minden nyomorúság jellegzetességét, ugyanakkor rendhagyó módon olyan események és történések helyszíne, terepe is volt, amelyek nem minden községben voltak megfigyelhetők. Miközben a települést az új szovjet irányítás a szovjetrendszer kirakattelepülésévé tette, minden politikai és pártvonalon tett vállalás – túlzássá és normán felülivé vált. Ezek érhetők tetten az egyházközséggel szembeni viselkedésben a falu új vezetői részéről (tanácselnök, jegyző, milicista), akik szinte kivétel nélkül homo novusok voltak. Igaz ez úgy a település vezetésére, mint a községben fontos pozíciót betöltöttekre egyaránt, hiszen legtöbbjük nem nagyberegi születésű volt, csak a szovjet hadsereggel jelent meg a településen. A hatalom iránti teljes elköteleződésük hevében gyakran túllőttek a célon, mint például a hitoktatás vagy a harangozás betiltásakor. A református közösséget azonban felszámolni nem tudták, és a templomból nem lett sem raktár, sem múzeum.