Hollandia a NATO-ban: biztonság, diplomácia és innováció

Abstract

A klasszikus nagyhatalmi elméletek (Mearsheimer, Waltz) a haderő-nagyságot és nukleáris arzenált emelik ki fő változókként. A jelen tézisem ellenpontként azt teszi fel, hogy egy kisebb állam – jelen esetben Hollandia – a szövetségi rendszerben is képes strukturális nagyhatalmi pozíciót kialakítani. A következő tételek mindegyike önállóan is vitatható, együttesen azonban magyarázatot adnak arra, hogyan vált a 42 ezer km²-es, 18 milliós ország a NATO egyik legintézményesebb és legtechnológiaibb tagjává. Történelmi háttér és csatlakozás Hollandia a második világháború alatt súlyos veszteségeket szenvedett. A háború végén újjá kellett építenie gazdaságát, infrastruktúráját és nemzetközi kapcsolatait. A hidegháború kezdete és a Szovjetunió terjeszkedése – különösen a kelet-európai államokban – komoly aggodalmat keltett Nyugat-Európában. 1948-ban Hollandia, Belgium, Luxemburg, az Egyesült Királyság és Franciaország aláírták a Brüsszeli Szerződést, amely kölcsönös védelmet és gazdasági együttműködést biztosított. Ez volt a NATO és az EU előfutára. Amikor 1949. április 4-én Washingtonban megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, Hollandia az alapító 12 ország egyike volt. Ez azt jelentette, hogy a kezdetektől részt vettek a szövetség katonai és politikai struktúráinak kialakításában [1]. Hollandia csatlakozásának okai Az ország 1940 és 1945 között német megszállás alatt állt, ami mély nyomot hagyott a holland társadalomban és politikai gondolkodásban. A háborús tapasztalatok megmutatták, hogy a kisebb államok önállóan nem képesek megvédeni magukat a nagyhatalmak agressziójával szemben. A Szovjetunió terjeszkedése és a kommunizmus előretörése a kelet-európai térségben újabb fenyegetést jelentett Nyugat-Európa számára, és Hollandia felismerte, hogy biztonságát csak egy kollektív védelemi rendszer keretében tudja garantálni. A NATO-hoz való csatlakozás ezért mindenekelőtt biztonsági szükségletből történt. Az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelye – amely kimondja, hogy egy tagállam elleni támadás az összes tagállam elleni támadásnak minősül – olyan garanciát biztosított, amelyre Hollandia önállóan nem lett volna képes. Különösen fontosnak számított az Egyesült Államok részvétele a szövetségben, hiszen Washington katonai ereje és nukleáris elrettentő képessége a legfőbb biztosítékként szolgált az európai biztonság fenntartására [2]. A NATO-tagság politikai szempontból is jelentős mérföldkőnek számított Hollandia számára. Az ország ezzel megerősítette elköteleződését a nyugati demokratikus értékek, a jogállamiság és az emberi jogok mellett, és határozottan elhatárolódott a keleti blokk ideológiai rendszerétől. A hidegháború kezdetén a nyugati orientáció a politikai stabilitás záloga volt, és segítette a holland diplomáciát abban, hogy szilárd helyet foglaljon el a transzatlanti közösségen belül. Gazdasági szempontból a NATO-hoz való csatlakozás összhangban állt az ország újjáépítési céljaival. A háború után Hollandia súlyos károkat szenvedett, és a Marshall-segély felhasználása, valamint a biztonságos nemzetközi környezet megteremtése kulcsfontosságú volt a gazdasági stabilitás helyreállításához. A katonai védelem biztosította a politikai és gazdasági fejlődéshez szükséges hátteret, amelyre a holland exportorientált gazdaság is építhetett.